Gondolatok a változásról 2.

2019.09.18

  Amikor azt tapasztaljuk, hogy bármennyire is igyekszünk, akarjuk, és jó is lenne, de mégsem sikerül kilépnünk a megszokottból, először is bocsássuk ezt meg magunknak. Fogadjuk el, hogy így vagyunk huzalozva, az emberek nagy része nehezen változtat. És nem csak személyes okokból, hanem evolúciós programozásaink miatt is. 

 Amikor viszont elfogadjuk, hogy nem vagyunk sem tökéletesek, sem varázslók, csak egy, a gyarló, ám szerethető, és egyediségünkben nagyon is értékes emberek közül, az már egy nagy és fontos lépés a változás felé. 

 Legtöbbször az emberi lélek nem úgy működik, hogy egyik nap elhatározzuk, hogy egy nagy változást akarunk az életünkben, és másnap már képesek is leszünk rá. Időre lesz szükségünk megszokni a gondolatot, felkészülni, hogy elég motiváltak, elég erősek legyünk ahhoz, hogy a "beépített fékeink" ellenére is képesek legyünk egy másik útra lépni. A felkészülés pedig leginkább önmagunk megismerése, elfogadása és megszeretése révén valósulhat meg. 

 Az önismeret azért is nagy segítség, mert ha tudjuk mi az, ami mozgat minket, jobban megértjük azt is, hogy mi miatt toporgunk egy helyben. Valószínűleg könnyebb dolga lesz annak, aki úgy indul neki egy komoly változásnak, hogy előtte jó viszonyt alakított ki önmagával, mint annak, aki minden nehéz pillanatban leszidja magát, úgy érzi csődöt mondott, kudarcot vallott. 

 Érdemes leszokni az önostorozásról, és engedélyt adni magunknak a hibázásra, a félelemre, az elbizonytalanodásra, hiszen ezek teljesen normális emberi reakciók, amelyek belénk vannak programozva. Annyi a dolgunk velük, hogy tudatosítjuk, és ezáltal már valamelyest le is csendesítjük őket.