Gondolatok John Williams könyve nyomán

2019.11.03

Rengeteg könyv, film, színmű szól arról, hogy elvesztegetjük a lehetőségeinket, a tehetségünket, az életünket. Vajon tanulunk ezekből? Vagy miután elolvastuk, megnéztük, meghallgattuk, levonjuk ugyan a tanulságokat, de néhány nap múlva marad minden régiben?

Számomra John Williams Stoner című regénye kivételes erejű alkotás. A regénynek szigorú értelemben véve cselekménye ugyan alig van, mégis olyan módon ragadja magával az olvasót sajátosan lassú, és szomorú világába, hogy szinte letehetetlenné válik. Közvetlenül egymás után kétszer is elolvastam, mert nem akartam kiszakadni a hangulatából, ott akartam maradni beburkolózva, elbújva, gondosan szőtt puritán szövetében, kicsit azért, hogy újra és újra sírva fakadhassak, elszomorodhassak, kicsit azért, hogy a nagyszerűen megírt mondatokban gyönyörködhessek, és főként amiatt, hogy ismét a fejembe véssem a tanulságait. Mert ez a regény rólam is szól, és tudom, hogy nagyon sok embertársamról is. Akikkel beszéltem eddig róla, senkit nem hagyott érintetlenül, mindenki vagy önmagát, vagy élete fontos szereplőit fedezte fel a sorok között.

William Stoner életét meséli el a könyv, egy férfiét, aki egyszerű földműves családból kerül az egyetemre, aki rosszul nősül, akit szinte észrevétlenül sodor előre az élete, aki csak nagy ritkán hoz igazi döntéseket, és akkor sem túl jól. Mégis lesz egy egészen rendes karrierje, csinos felesége és gyönyörű kislánya. John Williams egy pszichológus pontosságával formálja meg szereplői személyiségét. A feleségét, aki képtelen bárkit is szeretni, Stonerét, akiben rengeteg érzés lapul több kilométer mélyre gondosan elásva, és aki csak végső esetben, vagy akkor sem megy bele a konfliktusokba. A lányukét, aki ebben az érzelmek, őszinteség, és természetesség nélküli családban, szeretni képtelen és minden cél nélkül vegetáló anyja, és szerető, ám fájdalmasan megalkuvó apja mellett törvényszerűen emésztődik fel.

Vajon mitől ennyire szomorú ez a történet? Mi az, ami lassúsága és viszonylagos eseménytelensége ellenére is teljesen felkavarja az olvasót? Azt hiszem, a ki nem használt lehetőségek, az elfecsérelt és zátonyra futott életek hiábavalóságának érzése miatt. Azért, ahogyan a főszereplők a pillanatnyi kényelemért, máskor önzésből és ostobaságból, vagy akár gyávaságból nem hoznak valódi döntéseket, nem veszik kézbe az életüket. Nem ismerik, nem szeretik önmagukat, így másokat sem ismerhetnek és szerethetnek. Elkülönülnek az érzelmeiktől, elfojtják, megtagadják, vagy puszta egoizmusba, vagy épp kishitűségbe fordítják azokat. És amikor egyiküknek végre, mintegy kegyelemből az ölébe hullik a boldogság, akkor sem tudja azt magánál tartani, talán mert nem hiszi el, hogy tényleg érdemes lehet rá.

Sok mindenre tanítja ez a regény az olvasóit. Arra például, hogy a felelősségvállalás magunk és mások iránt az egyik legnagyobb erőnk és lehetőségünk. Arra, hogy senkivel nem teszünk jót, ha mindenbe beletörődünk a békesség kedvéért. Arra, hogy ha az ölünkbe pottyan a boldogság, akkor nem szabad elengednünk, mert a halálos ágyunkon nem lesz velünk semmi egyéb, csak az élményeink, amelyeket átéltünk, és a bűntudatunk mindazon döntéseink miatt, amelyeket rosszul, vagy egyáltalán nem hoztunk meg. Aztán arra, hogy a cél nélküli létezés bizonyos módon átformálja, kiüresíti az emberi lelket, és végtelenül önzővé is tehet. És azt is hatalmas tanulságnak érzem, hogy ha mindig a biztonságra törekszünk, nagyon sokat veszíthetünk...