Mi lesz a vége?

2019.10.05

Az arcbőrét vizsgálta a fürdőszobatükörben, csak úgy rutinszerűen, a sötét szeplőket, a szaporodó ráncokat, a szürkés karikákat a szeme alatt. Egy ideje nem szeretett már magára nézni, úgy érezte hirtelen lett öreg, egyik napról a másikra, mintegy természeti csapásként lepte meg a ráncok és ősz hajszálak könyörtelen hada.

Gyakran hallotta régebben az idősektől, hogy ha tükörbe néznek, nem akarják elhinni, hogy tényleg magukat látják. Akkor nem nagyon értette ezt, de mára már nagyon pontosan átérezte. Az a valaki ott vele szemben nem lehet az, aki a bensőjében lakik. A lelke mélyén még most is a fiatal lány volt, aki nevetve, felhőtlenül és könnyedén szaladt a kedvese elé, aki előtt reménytelien és színesen állt ott az élet. Aki sok gyereket tervezett, és házat, kocsit, tengerparti nyaralást, aki festő akart lenni, vagy szobrász, vagy filmrendező, aki habzsolta az édességeket mégis mindig vékony volt és nem volt narancsbőre sem, aki rövidnadrágban és ujjatlan felsőben üldögélt a rakparton, köveket hajigálva a vízbe, aki szenvedélyesen ölelte a fiút, akit majdani tökéletes életébe beleálmodott.

És most itt volt ez az arc a tükörben, a saját arca, amit pont a sajátjának nem tudott már érezni, ami idegenül nyúzott és fásult, amelyen markáns nyomokat hagyott az élet.

Úgy érezte, ezzel most nem tud megbirkózni...

Újabban sokszor törtek rá nyomasztó gondolatok, egy fojtogató, súlyos érzés, hogy valamit végleg elmulasztott, elfecsérelte, szétforgácsolta magát, odaadta az életét másoknak, akik most cseppet sem hálásak ezért. Elvesztette önmagát valahol útközben, a szülői értekezletek és a nagy családi vacsorák között, miközben még nem is élt igazán, nem festette meg a képet, nem faragta ki a szobrot, nem írta meg a forgatókönyvet, nem ismert meg minden érzést, nem kóstolta még meg az összes ízt, és nem látott még egy csomó színt. Közben meg mindjárt itt a vége, és nincs második lehetőség, nincs új kör, ez itt nem egy számítógépes játék, ez az ő egyetlen, megismételhetetlen élete.

Na, mindegy, hagyjuk, hessegette el a nyomasztó gondolatokat, lekapcsolta a villanyt és a hálószobába ment.

A férje az ágyban olvasott, egy másodpercre pillantott csak fel rá, aztán visszatért a könyvéhez. Egy ideje már nem volt közös témájuk, szinte szótlanul éltek egymás mellett. Az asszony érezte, hogy van még valaki a képben, egy másik nő, de nem akart rágondolni, nem akarta tudni, a férfi pedig hallgatott róla. Lassan, szinte észrevétlenül távolodtak el egymástól. Az asszony már nem is emlékezett rá, mikor értek utoljára egymáshoz úgy, mint nő és férfi, vagy egyáltalán bárhogyan mikor értek egymáshoz. A gyöngédség elveszett valahol útközben, a szerelmet belepte a megszokás finom pora.

"Menjetek párterápiába!" javasolta a barátnője már vagy két éve is. "Vagy hagyd el azt a mocskot és kezdj új életet!"

Jó vicc! De hogyan váljon el huszonnyolc év házasság után? Hogyan kezdjen új életet ötven évesen? Nem nagyon hitt benne, hogy a férjével még rendbe tudnák hozni, haragudott is rá, és néha már egészen idegennek érezte. De kinek kell egy "érett" nő? Pedig nagyon akart volna újra szeretni, kilépni a szürkeségből, a porlepte házasságból, másként élni, belefogni valamibe, amit eddig mindig csak halogatott. Vágyott rá, hogy élőnek, valódinak érezze magát, hogy valaki számára fontos legyen, hogy valakivel igazán őszintén beszélhessen, hogy valaki mellett önmaga lehessen. Úgy érezte megfojtja a rengeteg kimondatlan szó, az eltemetett érzések, indulatok, az udvarias, jól nevelt hallgatás és bólogatás. Szétrepeszti a szívét, görcsbe rántja a gyomrát, széthasítja a fejét, mindenestől térdre kényszeríti ez a képmutatás, ez a szeretetlenség, ez a végtelen magány.

De valami mégis mindig visszatartotta attól, hogy elinduljon. Talán a félelem, az aggodalom, a szorongás, a bizonytalanságtól való rettegés...

Vajon hogyan végződik majd ez a történet...?

És a Te történetednek mi lesz a vége...?